6. nap

Tegnap véget ért az 5 napos képzés. Megkaptuk a tanúsítványokat, visszajelzéseket adtunk egymásnak, kicsit szeretgettük egymást, csoportképek készültek, majd a teljes csapat (16 fő + vezetőnk, Lídia) beült egy étterembe, s így, asztalközösségben is megünnepeltük ennek a hétnek minden örömét és adományát. Engem mindig rabul ejt, mikor egy közösség születésének lehetek tanúja és részese (eszembe jut, amit pár napja a Vénusz születéséről írtam…); úgy tetszik, igaz ez akkor is, ha ez a közös elköteleződés adott időszakra és feladatra szólt csak.

A mai nap a ráadás volt, és annak igen grandiózus. Ma, szombaton már nem volt képzés, de szinte az egész csoport részt vett azon a buszos túrán, mely révén eljutottunk San Gimignanóba és Sienába. (A kettő között pedig egy borkostolóval egybekötött ebédet kaptunk egy családi pincészet látogatóközpontjában, s egy toszkán várat (nekem leginkább Szigligetet juttatta eszembe) is útba ejtettünk.)

Siena gyönyörű. Erről nincs mit mondani. Látni kell.

De San Gimignano maga a csoda. Az egész városka él és lüktet, miközben lassú léptekkel járja körül a szikrázó nap; idős, de örökfiatal urak diskurálnak széles gesztusokkal a főtéren, a városháza tágas előcsarnokának árnyékába húzódva, nyilvánvalóvá téve, hogy ezzel a kényelmes üldögéléssel éppen legfontosabb teendőjüket látják el.

Megállt az idő.

San Gimignanóban kb. 500 éve. (Állítólag itt forgatták a Szent Ferencről szóló film nagy részét. Hihető.)

Semmiféle képzelőerő nem kell hozzá, hogy lássuk, milyen lehetett a város, milyen lehetett az élet egy félévezrede. Hosszan írhatnék az itáliai gótika és reneszánsz varázsáról, de helyette – szintén korábbi bejegyzésemre utalva – megjegyzem, hogy a mindent beborító évszázados freskókat érintetlenül őrző bazilika előcsarnokába lépve egy angyali üdvözlet nézett rám…

Angyali üdvözlet Itáliából…

Holnap reggel indulok haza, angyalok üdvözletével a hátizsákomban.

Visszapillantva

Pont ma egy hete késő este érkeztem volna haza, ha nem késtem volna le a gépemet ... Nagyrészt önhibámból - talán már túl otthonosan mozogtam a Stansteden és nem számoltam azzal az irtózatos távolsággal a check-in és a boarding között, ahol végül kétségbeesetten és koromat meghazudtolva futottam ... Eddig nem volt szerencsém reptéren éjszakázni. Ha nem stresszeltem volna azon, hogy vajon hányadik járattal mehetek haza a plusz 100 fontos várólistás státuszommal, talán még élveztem is volna. Mindenesetre élményekben gazdagodtam, és a várakozással ellentétben feljutottam a reggeli gépre, ráadásul ablak mellett repülhettem a napsugaras felhők között. Csodálatos volt! Este elkeseredésemben, most örömömben sírtam.

Annyira intenzív volt a kurzus, hogy nem igazán volt időm az élmények megosztására. Talán nem is baj, mert azóta kicsit ledesztillálódott bennem az a hatalmas input, amiben mindannyiunknak része lehetett. A modern kultúra produktumaiból táplálkoztunk minden órán, és a legkülönbözőbb módon dolgoztuk fel őket, továbbra is interaktívan. Verset olvastunk és elemeztünk, majd kórusban, egyesével és láncban is szavaltunk. hasonló témájú regény részleteket vetettünk össze, és következtettünk a szereplők társadalmi, nemzeti hovatartozására, az éppen leírt családi eseményhez való érzelmi viszonyukhoz. Naponta osztottuk meg a linguistic landscape-en (a nyelvi tájon) felcsipegetett nyelvi fordulatokat. arra buzdítottak minket, hogy két hétig "hallgatózzunk, lessünk", fényképezzünk, vegyünk észre minden érdekeset, szokatlant, mást, amivel csak találkozunk, aknázzuk ki Norwich-ot minden szempontból. Olvastunk szakállas vicceket, amin a fiatalok már nem nevetnek, kielemeztük Boris Johnson beszédét, és nyomon követtük annak tolmácsolását a különböző napilapokban, összevetettünk napi- és hetilapokat, elsőre érthetetlen címszavakat bogoztunk ki. Foglalkoztunk akcentusokkal, szlenggel és idiómákkal. Csoportokban projekteket készítettünk, amiről először azt gondoltuk, hogy ez már végképp nem fér bele az időnkbe, de mégis nagyszerű dolgok születtek. Magam részéről pont a projekt segített más megvilágításba helyezni a kampuszt, ahol további kellemetlen dolgok nehezítették az életemet (elvitték a törülközőmet, de nem hagytak tisztát helyette, a bejáratnál lévő döglött nyulat csak többszöri bejelentésre takarították el, a rossz szobazáramat is csak többszöri kérésre javították meg, elromlott a hűtő, és egy éjszaka pánikba estem a vízvezeték okozta rémes vízzuhogástól és a robajtól), és nem egyszer kellett az emergency számot hívnom. A projektünkben a SCVA, azaz Sainsbury Centre for Visual Arts képzőművészeti komplexumot mutattuk be, ami a kampuszon, mit kiderült a szállásunkkal szemben szinte szemben volt. Így aztán az egyetemről is sok mindent megtudtam, ami közel hozta az élményt, és kedvessé tette a helyenként nehéz körülmények ellenére is. Megtudtam, hogy miképpen jött létre a Sainsbury's üzletlánc, hogyan kezdte el a műgyüjtést Robert Sainsbury, majd mikor és hogyan adományozta azt a fenti központnak. Felfedeztük a sculpture trail-t, a szoborösvényt, és észrevettünk egy-egy embert itt-ott az épületek tetején (összesen három van), akikről kiderítettük, hogy a szoborpark tagjai, Antony Gormley alkotásai. Volt nemzetközi estünk, ahol bár a lelkesedés helyenként felülmúlta a tálentumot, de rendkívül jó hangulatú volt, igazi közösségi esemény, ami az eredeti célja is volt. Hallgattam Evensong-ot a katedrálisban, jártam Cromerben a tengerparton, hajóztam a The Broads vidéken és egy napot Cambridge-ben tölthettem. Az utolsó délután megvendégeltek minket Creme Tea-re, ami nagyon nagy eseménynek számít az angoloknak, és igen kedves gesztus volt.

Nagyon jól éreztem magam, rengeteget tanultam és gazdagíthattam az órákon hasznosítható kelléktáramat. Ez a két hét tovább él bennem sok szinten.

5. nap

A mai nap is izgalmas volt, talán a legizgalmasabb. A fókuszban a csapatmunka és a problémamegoldás állt; természetesen most is nagyon sok játékos, de a megbeszélések révén nagyon tanulságos feladattal. A legérdekesebb az volt a számomra, mikor a társaság két csapatra oszlott, s úgy kellett az írásban egyénenként megkapott (de összefogást igénylő) feladatot megoldaniuk, hogy nem ismerhették a többiek szándékát, sőt beszélniük sem volt szabad egymással. A csoport döntése alapján nekem kellett vezetőként koordinálni a folyamatot, beszélni is csak nekem volt szabad. Érdekes tapasztalattal gazdagodtam…

Túl azon az örömön, hogy a jó összmunkának és a kölcsönös bizalomnak hála nehezített körülmények között is hatékonyan tudtunk dolgozni, s időre el is készültünk, bennem érdekes kérdések és érzések is kavarogtak… Biztos, hogy a beszéd lehetősége mindig csak előre visz minket? Biztos, hogy szavaink mindig egymás megértését segítik? Nem lehet, hogy a szavak, főleg a meggondolatlanok, sokszor csak a félréértések forrásaivá lesznek? Lehetséges, hogy a figyelmes hallgatás sokszor pontosabb és hitelesebb minden szónál?

4. nap

A mai nap volt számomra a legizgalmasabb. A vezetői szellemml (leadership) kapcsolatban hallottam sok újdonságot, ezeknek egy része talán még igaz is, egy része pedig talán még saját gyakorlatomba is átültethető. Izgalmas kérdés például, hogy mi dönti el, hogy a vezetői attitűdök melyike lesz domináns egy-egy szituációban, s még izgalmasabb: mennyire lehet (tudok én magam) ezekkel tudatosan élni? Rengeteg - és nagyon sokféle -  feladatot oldottunk meg ma is: párban, kisebb és nagyobb csoportban; alaposan megdolgoztatott ez a nap. 

Délután magányra vágytam, hisz erre is nagy szükségem van, s az igazi kikapcsolódást most ettől vártam a fárasztó nap után. Leültem egy teraszra, ettem egy jó bolognai spagettit, ittam egy pohár sört, nézelődtem… igyekeztem beleolvadni és feloldódni az (általam sokszor irigyelt) itáliai hétköznapban.

Erőt nyerve végigálltam a sort, s tiszteletemet tettem a Dómban. Tiszteletet a Vendéglátó előtt, s tiszteletet a nagy mesterek előtt. Jólesett egy kis (valójában nagy) magányos csavargás a városban.

3. nap

A nap témáját délelőtt a vállalkozói szellem és erősítésének lehetőségei, délután pedig az ezt segítő (digitális) technikák adták. Egy érdekes – projektmunkát segítő, kooperációra épülő  – felülettel (Trello) is megismerkedtünk.
Délután az Uffizibe mentünk; néhány lelkes csoporttársunk már reggel megvette nekünk a jegyeket, így időre szólt a belépőnk, s összesen 3-4 órát tölthettünk bent zárásig. Tekintve a képtár felmérhetetlen gazdagságát, a magam számára kialakított metódus szerint jártam el: nem törekedtem „mindent” megnézni (nem is lehetséges), hanem a csodák között a magam ritmusában sétálgatva hagytam, hogy némelyik kép megszólítson… Érdekes, de ez alkalommal az angyali üdvözletekkel jártam így, egy idő után már kizárólag az ezen témájú festményeket kerestem (jónéhányat találtam csak a legnagyobb mesterektől is).

Kaptam egy bónuszt is: a festmény előtt telefonjaikkal hadonászó tömeg ellenére is megfogott Botticelli ismert képe, a Vénusz születése. Körülöttem folyamatosan cserélődött a tömeg, én pedig hosszan álltam: valami megérintett. Megértettem, hogy a kép intimitását nem a mezítelen női alak, hanem a Szépség megszületésének pillanata adja. A pillanat, mikor „fellibben a fátyol” az örökkévalóról, amikor egy pillanatra (hiszen a nimfa éppen bíborpalástot terít a szépségének tudatára ébredő Vénuszra) nyilvánvaló lesz a Csoda, melyet mi emberek leginkább csak eltakarni tudunk.

2. nap

A mai napnak két fő témája volt: délelőtt a stressz, délután a kommunikáció állt a fókuszban; mindkettő jellemzően gyakorlati oldalról megközelítve.

Érdekes és izgalmas nap volt, még beszédet is kellett rögtönöznünk… (Ma már örömmel – s úgy tűnt, talán sikerrel is – tudok részt venni egy ilyen játékban; de 10-20 éve vajon hogyan éltem volna ezt túl?)

Délután egy vezetett városnézésen vettünk részt; sok olyasmit tudtam meg (pl. miért torta-alakú a Via Torta (!), amit idegenvezetőnk, Lucia nélkül soha nem fedeztem volna föl.

Este - csoporttárs-vendégekkel bővülve - a lakásunkon vacsoráztunk, köszönhetően annak, hogy mesterséf szakácsoktató is van kis csapatunkban… Mint kiderült, ha beszélni nem is, de főzni kiválóan tud olaszul!

1. nap

A képzésnek helyet adó Istituto Sangalli a város szívében, a Duomotól pár percre található, egy gyönyörű épületben. (Vajon vannak csúnya házak is Firenzében? Nehezen volna hihető.)

A képzés megnevezése - „Szoft kézségek erős tanároknak” – és előre megadott programja változatos témákat ígért, s ezt a reményt már az első nap is beváltotta. A „jégtörő” játékok és bemutatkozások után első témánk a motiváció és az önmotiváció volt, délután a kreativitást és annak fejleszthetőségét jártuk körül sok gyakorlati feladattal, csoportmunkával, játékkal. Az új ismereteken túl legtöbbet talán egymástól tanulhatunk majd: érdekesnek ígérkezik a résztvevők személyiségén és tapasztalatain keresztül bepillantást nyerni más iskolák, tantestületek működésébe, kultúrájába.

Trénerünk kellőképpen felkészült, kedvesen és határozottan vezeti csoportunkat, unalmat egy pillanatig sem éltem át a nap folyamán – ennél nagyobb elismerést nehezen tudnék megfogalmazni.

A csoport keménymagja is körvonalazódik… Tekintve, hogy öten is vagyunk, akik a közös apartman-lakásban lakunk, pusztán létszám alapján is valószínűsíthető, hogy ez a társaság fogja betölteni ezt a szerepet. A közös ebéd és utána a közös Santa Croce-látogatás már a vérszerződést jelentette.

Vicces, de este újabb „gellértes vacsora” várt rám. Nagyon kedves Öregdiákunk, Stefi hívott (látta az Andi által feltöltött vacsorázós képet) napközben, hogy barátjával ő is épp Firenzében van…

Késő este hármasban üldögéltünk hát és beszélgettünk a Battistero mellett némi pizza és sör, de leginkább egymás örömteli társaságában.

0. nap

Megérkeztem Firenzébe.

Jómagam mindig némi szorongást és elfogódottságot érzek, ha hirtelen külföldön találom magamat, ezért nagy öröm volt, hogy a szállás elfoglalása után a projektünkben szintén részt vevő Kolléganővel, Andival vacsorázhattam, aki – kurzusa végeztével – éppen elhagyni készült a várost; jó volt egy kis otthonosságot, gellértes érzületet megélni a Palazzo Vecchio árnyékában. Andi sok-sok tapasztalatát is átadta nekem, megmutatta a képzésnek helyet adó épületet is, így lassan minden aggodalmam eloszlott.

Jó érzésekkel vettem búcsút Andreától, és indultam „haza”: egy finom vacsorával a bendőmben, egy jóízű beszélgetéssel a szívemben, a Duomo és a Battistero látványával a szemhéjam mögött; s nem utolsó sorban zsebemben egy kis kulcscsomóval, melynek kulcsai egy Firenzei ház kapuját, ott pedig egy második emeleti lakás ajtaját nyitják.

Megérkeztem Firenzébe…