6. nap

Tegnap véget ért az 5 napos képzés. Megkaptuk a tanúsítványokat, visszajelzéseket adtunk egymásnak, kicsit szeretgettük egymást, csoportképek készültek, majd a teljes csapat (16 fő + vezetőnk, Lídia) beült egy étterembe, s így, asztalközösségben is megünnepeltük ennek a hétnek minden örömét és adományát. Engem mindig rabul ejt, mikor egy közösség születésének lehetek tanúja és részese (eszembe jut, amit pár napja a Vénusz születéséről írtam…); úgy tetszik, igaz ez akkor is, ha ez a közös elköteleződés adott időszakra és feladatra szólt csak.

A mai nap a ráadás volt, és annak igen grandiózus. Ma, szombaton már nem volt képzés, de szinte az egész csoport részt vett azon a buszos túrán, mely révén eljutottunk San Gimignanóba és Sienába. (A kettő között pedig egy borkostolóval egybekötött ebédet kaptunk egy családi pincészet látogatóközpontjában, s egy toszkán várat (nekem leginkább Szigligetet juttatta eszembe) is útba ejtettünk.)

Siena gyönyörű. Erről nincs mit mondani. Látni kell.

De San Gimignano maga a csoda. Az egész városka él és lüktet, miközben lassú léptekkel járja körül a szikrázó nap; idős, de örökfiatal urak diskurálnak széles gesztusokkal a főtéren, a városháza tágas előcsarnokának árnyékába húzódva, nyilvánvalóvá téve, hogy ezzel a kényelmes üldögéléssel éppen legfontosabb teendőjüket látják el.

Megállt az idő.

San Gimignanóban kb. 500 éve. (Állítólag itt forgatták a Szent Ferencről szóló film nagy részét. Hihető.)

Semmiféle képzelőerő nem kell hozzá, hogy lássuk, milyen lehetett a város, milyen lehetett az élet egy félévezrede. Hosszan írhatnék az itáliai gótika és reneszánsz varázsáról, de helyette – szintén korábbi bejegyzésemre utalva – megjegyzem, hogy a mindent beborító évszázados freskókat érintetlenül őrző bazilika előcsarnokába lépve egy angyali üdvözlet nézett rám…

Angyali üdvözlet Itáliából…

Holnap reggel indulok haza, angyalok üdvözletével a hátizsákomban.